nem tudom miért itt az elején írok ilyesmiről, de ha visszagondolok arra az időszakra mikor az első szülésem előtt álltam… hát azt bizony meghatározta ez a hülye érzés… csomó mindenen lehet aggodalmaskodni: hogy egészséges lesz-e a Baba, hogy minden rendben lesz-e, hogy melyik normális doki lesz-e bent, hogy mennyire fog fájni?
a sok egymást riogatás, a sok rémtörténet a 43 órán át tartó vajúdásról az órákon át tartó kitolásokig, a fájdalom mértékének eltúlozása. élénken élt bennem ez a mondat, még tizenéves koromból: “képzeld el az általad eddig megélt legeslegnagyobb fájdalmat. na annak kábé a 20szorosa…” mi van!??! hát már ez eddig megélt legeslegnagyobba is majdnem belehaltam!!! – mivel nő vagyok ez nem egy hőemelkedés volt 😀
szóval én ettől féltem. a fájdalomtól. meg a haláltól. így ebben a sorrendben. vagy hogy talán épp az egyik lesz az ok a másik az okozat. ha még abban meg azt néha el is tudtam hinni, hogy túlélem látva ezt az igencsak túlnépesedett bolygót, ahol azért általában a gyerekeknek van anyja.
de a fájdalom? meg amit az kihoz az emberből? és ez volt a második… a fájdalom azon foga, ahol lehull rólad a szociális gátlás, az önkontroll, a nevelés, a kultúra… jaj. épp akkor és épp ott, ahol mindenki nagyon is szociálisan gátolt és kulturált. mert hát a munkahelyükön vannak – igen a férjemnek is a munkahelye. mellettem. a helye. szóval ez pluszban. hogy most kiderül ki vagy. ki vagyok. ki vagyok én? mi fog kiderülni? nem tudom? biztos? és honnan tudnánk? pár éves korom óta a világ nevel: bölcsőde, óvoda, iskola, viselkedés, alkalmazkodás, kontrolállás itt is ott is, emelkedő nehézségi szintekkel. a bölcsibe még egész bunkón kerültem. “ordítottam, toporzékoltam. akkor még őszinte ember voltam.”
komolyan fontolgattam a programozott császárt. az milyen elegáns!
de aztán – ma nem lennék dúla, ha ezeken nem küzdöttem volna át magam – megcsináltam.
van egy csomó tippem, hogy ezeken hogyan rágd át magad.
de azt majd legközelebb:)
Kommentek